Címlap

 <--- Keress minket a Facebook-on is :) 

 

 A Buckarook története:

 A Kaliforniai Vaquerok eredete az 1770-es évekre nyúlik vissza, azokra a régmúlt időkre, amikor Kalifornia még nem csatlakozott az Egyesült Államokhoz. A spanyol hódítóknak nagy szerepe volt abban, hogy ez a lovas társadalom kialakult, melynek tagjait az indiánok közül verbuválták a missziós útvonalak mentén. Kétséges, hogy a verbuválásnál bármilyen nyomtatványt ki kellett volna tölteni. Nagy valószínűséggel azokat válogatták össze, akik mutattak némi érdeklődést a lovak iránt. Naponta ment az okítás, az instrukciók pedig spanyolul hangzottak el. A lovasoknak azt mondták: „azért tanultok ezeken a lovakon lovagolni, hogy vigyázzatok majd a marhákra”. Amikor egy tanuló elsajátította a szakmát, a tiszteletreméltó vaquero címmel tüntették ki. Ezt a címet vagy rangot igen sokan elnyerték a pályázók közül az 1920-as 1930-as évekig. A kaliforniai vaqueroknak rengeteg idejük volt, ráadásul az időjárás is kedvezett, hogy elsajátítsák a tanulnivalót.

 buckarook

A fieszták és szieszták korában az öreg fiúk a lószerszámok nagy részét maguk készítették, mivel boltok nem álltak rendelkezésre, ahol meg tudták volna venni őket. Ez megint csak azt mutatja, hogy az idő komoly szerepet játszott a vaquerok életében, hiszen ezeknek a holmiknak az elkészítése sok időbe tellett. Mindenekelőtt öreg, sovány marhák szolgáltak alapanyagként. Levágták őket, a bőrüket éles késsel lenyúzták, majd csíkokat vágtak a nyersbőrből, hogy kötelet, hackamore-t, bosalt, korbácsot és kantárszárat készítsenek. A megfelelő bőr kiválasztásához, melyből szemet gyönyörködtető szerszámot lehetett készíteni, nyersbőr szakértőre volt szükség. Az öreg mesterek keze alól nagyon szép művek kerültek ki mind a saját, mind más vaquerok és buckarook használatára. Büszkék voltak ezekre a munkákra, úgyhogy mondani sem kell, hogy az a ló, amelyik ilyen szerszámmal volt felékszerezve, magas szintű produkciót nyújtott.

 

 

 

 

Ha visszaidézhetnénk a vaquerok aranykorát, minden lovasnak felszaladna a szemöldöke a csodálkozástól, és ebben egy kicsit sem tévedek. A buckaroo gyakran hajnali 2-kor, 3-kor kezdte a napot, mivel hosszú utat kellett megtennie, hogy eljusson a marhacsordáig vagy arra a tisztásra, ahol a marhák legeltek. Nem volt kocsi, ami elvitte volna, így lovagolnia kellett rendszerint sötétben. (Még most is vannak nyugaton olyan helyek, ahol ez a bevett gyakorlat, legfeljebb kicsit más a légkör.) Azt a lovat, amelyikre szükség volt, általában bekötötték az istállóba, és elétettek egy jó adag szénát a jászolba. (néhány régi istálló még megvan). Volt, hogy a lovakat behajtották egy erre a célra bent tartott ló segítségével. Ezt a lovat aztán lenyergelték, és csak azokat a lovakat fogták be, melyek a napi munkához kellettek. A többieket kihajtották a legelőre, míg sorra nem kerültek. Miután megabrakolták a lovakat, a vaquerok vagy buckarook maguk is jól bereggeliztek, mert nagy valószínűséggel késő estig nem volt többet alkalmuk enni. (Én is átéltem sok ilyen napot, amikor majd kilukadt a gyomrom) És mondhatom, hogy azok közül, akikkel együtt lovagoltam egyik sem panaszkodott az elmaradt ebéd miatt, többnyire annyi dolgunk volt, hogy az étel az eszünkbe sem jutott.

  A két megnevezés, a vaquero és a buckaroo nagyon közel áll egymáshoz, Abban az időben, amikor Kalifornia csatlakozott az USA-hoz, ugyanannyit lehetett hallani a buckaroot is, mint a vaquerot.A különbség nagyjából az volt, hogy a vaquero barna bőrű volt, a buckaroo pedig fehér. De ahogy a nap is jó párszor felkel és lenyugszik, a két elnevezés felcserélhetővé vált, mígnem valamilyen formában összeolvadt, és baquero lett belőle, számomra legalább is így hangzott. Sok fehér ember igyekezett egyenlővé válni barna bőrű társaival, és miközben egymás mellett lovagoltak, megtanulták egymás nyelvét. Sok kiváló buckaroot és vaqerot ismertem mindkét fajtából, és bár nem akarom kikiáltani magam bírának, ki kell nyilvánítanom, hogy minden szempontból egyenlők voltak.

 

- Ernie Morris

 

Híreink